Ligatúra

Ez a szócikk tipográfiai jelentésről szól. Hasonló címmel lásd még: Ligatúra (egyértelműsítő lap).

A ligatúra, magyarul ikerbetű nyomdászati szakkifejezés. Latin eredetű szó, amely elkötést, egyes írásokban összevont betűt, két egybeöntött nyomdai betűt, vagy kötőívet is jelenthet.

Története

Két vagy több betű egybeírását, összekapcsolását, egyesítését jelenti. Ezt a nyomdai szakszót a történettudomány is átvette, mert nemcsak a latin betűs írások használtak jelösszevonásokat, hanem gyakorlatilag minden hangjelölő írás, sőt a logografikus és szótagírások is, úgy mint az ékírás és hieroglif írás. A ligatúra attól lesz összevont jel és nem egyszerűen két szorosan egymás mellé írt karakter, hogy a jel (betű, szótag, szójel) egyes részei a másiknak is részét alkotják és alakja torzulhat, azaz félbevágva a ligatúrát nem kapjuk vissza az eredeti két jelet. Ligatúrának nevezzük továbbá az állandó összekapcsolásokat is, amikor a jelek egymás mellé írva más jelentéssel bírnak, mint külön-külön.

A középkorban a kéziratokban és az ősnyomtatványokban gyakori volt. A középkori írásgyakorlatban – körülbelül az 5-8. században, a karoling írásreform előtt – jellemző volt, hogy folyamatos kézmozdulattal, az íróeszköz felemelése nélkül minél több betűt írtak le, még ha ez a betűk torzulásával vagy helyzetük megváltozásával járt is. Így a kódexmásolók is nagyon sok rövidítést, betűösszevonást használtak, egyrészt, hogy munkát, helyet takarítsanak meg, másrészt, hogy a sorokat megfelelően ki tudják tölteni. A 15-16. századi nyomdák gyakran használtak ligatúrákat: Gutenberg 42 soros Bibliájában 290 betűjel fordult elő, ezek nagy része ligatúra volt. A ligatúrákat kétféleképpen hozták létre: a betűket egymásba tolták vagy ívvel kötötték össze.

A nyomdászatban két vagy több, egymásba kapcsolódó rajzú, egy testre öntött nyomdabetűt nevezünk ligatúrának. Több antikvánál ligatúraként jelennek meg az ff, fi, fj és fl betűpárok, mert ezekben a betűkapcsolatokban a második betű veszélyeztetné az f felső kanyarulatát, illetve az fi, fj kapcsolatokban az f az i vagy j pontját.

A francia és latin szedéshez gyakran ligatúrának öntik az ae, oe, AE, OE betűket. Egyes betűtípusokban (például fraktúr) kiemelkedően sok ligatúra fordul elő.

Unicode

A Unicode számos ligatúrát definiál, azonban ezek használata ellenjavallt. A szabványba felvett ligatúrák többsége is csak a Unicode előtt már meglévő karakterkódolásokkal való kompatibilitást szolgálja, és a Unicode jelenlegi álláspontja szerint további ligatúrák nem is fognak helyet kapni a szabványban.^[1] Az ezzel kapcsolatos viták rendre újra és újra fellángolnak.^[2]

A Unicode érvei

• A ligatúrák megjelenítése nem a kódtábla, hanem a betűtípus feladata. Míg egyes betűkapcsolatok egy bizonyos betűtípusban lecserélhetők egy külön szimbólumra, addig ezt egy másik betűtípusban már nem biztos, hogy meg lehet tenni. A fix széles betűtípusokban például tipikusan értelmetlen ligatúrákat használni.
• A Unicode nem szimbólumok, hanem karakterek gyűjteménye, így betűkapcsolatoknak nincs benne helyük.
• Ha a szövegben külön kóddal helyettesítünk egyes betűkapcsolatokat, nem lehet többé keresni az eredeti szövegre azokon a helyeken, amiket érint a csere.
• Egy szövegszerkesztő vagy szöveget megjelenítő alkalmazás (például webböngésző) a megjelenítendő szöveg nyelvétől függően eldöntheti, hogy a szövegben milyen betűkapcsolatokat vonjon össze ligatúrává (például latinban az „ae” összevonható, magyarban nem). A bizonytalan esetekre a Unicode biztosít két vezérlőkaraktert a ligatúrák kezelésére: A ZWJ (Zero Width Joiner, nulla szélességű összekapcsoló: U+200D) és a ZWNJ (Zero Width Non-Joiner, nulla szélességű össze nem kapcsoló: U+200C) karaktereket. Ezek nem láthatók – erre utal a nulla szélesség –, azonban két látható karakter közé téve őket, szabályozhatjuk, hogy a jelölt helyen a betűk összevonva jelenjenek-e meg (ha ez a használt betűtípussal lehetséges) vagy nem.

Ellenérvek

• A ligatúrák kezelése általában nem a szöveg írójának, hanem a tipográfusnak a feladata. Egy nyomtatott kiadvány esetén már nincs szükség szerkesztésre vagy keresésre a szövegben, ezért nem okoz zavart, ha a ligatúrák önálló szimbólumokként lettek kódolva.
• Keresni egy, ligatúrákat külön szimbólumként (karakterkódként) tartalmazó szövegben nem nehéz feladat. Egyszerűbb, mint például szavakat betűrendbe sorolni egy adott nyelv helyesírása szerint.
• A mai szövegszerkesztők, webböngészők stb. többsége még mindig nem kezeli a ligatúrákat és figyelmen kívül hagyják a ZWJ-ZWNJ vezérlőkaraktereket. Sok rendszeren ma is olyan betűtípusok a legelterjedtebbek, amelyek nem használnak ligatúrákat.
• A nagyfokú nemtámogatottság következménye gyakran éppen az, hogy az ellenjavallt megoldások terjednek: makrók, amik a Unicode-ban meglévő pár ligatúrára cserélik le a felismert betűkapcsolatokat,^[3] vagy olyan betűtípusok jelennek meg, amik a Unicode Private Use Area elnevezésű fenntartott helyeit használják a Unicode-ban eredetileg nem szereplő ligatúrákhoz (például „ct”, „fj” „tt”, stb.).^[4] Ez utóbbi megoldás különösen ellenjavallt, hiszen a betűtípus cseréje olvashatatlanná teheti a szöveget, azonban a tipográfusnak gyakran nincs más lehetősége, ha az általa használt rendszer képes ugyan megjeleníteni a Unicode karaktereket, de nem alkalmazza a Unicode által javasolt megoldásokat a ligatúrák kezelésére.

Kapcsolódó szócikkek

A Wikimédia Commons tartalmaz Ligatúra témájú médiaállományokat.

• Digráf
• Szigla
• Tipográfia
• Betűkép

Jegyzetek

Források

• Magyar nagylexikon XII. (Len–Mep). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 128. o. ISBN 963-9257-07-9  
• Nyomdászati encziklopédia, szerk.: Pusztai Ferencz, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1902
• Nyomdászati lexikon, szerk.: Biró Miklós, Kertész Árpád, Novák László, Biró Miklós kiadása, Budapest, 1936
• Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 27. 
• Tevan Andor: A könyv évezredes útja (3. kiadás), Gondolat, Budapest, 1984
• Új magyar lexikon IV. (K–Me). Szerk. Berei Andor és 11 tagú szerk.bizottsága. Budapest: Akadémiai. 1961.