Leonardo Vinci

Nem tévesztendő össze a következővel: Leonardo da Vinci.

Leonardo Vinci
Született	1690[1][2][3][4][5] Strongoli
Elhunyt	1730. május 27. (39-40 évesen)[1][2][5][6][7] Nápoly[8][7]
Állampolgársága	itáliai
Foglalkozása	zeneszerző kapellmeister
A Wikimédia Commons tartalmaz Leonardo Vinci témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Leonardo Vinci (Strongoli, 1690 – Nápoly, 1730) olasz barokk zeneszerző, a helyi dialektusban írt, népies nyelvű nápolyi commedia per musica képviselője volt.

Élete és munkássága

1690-ben valószínűleg Calabriában született, de egyes kutatók szerint Nápolyban látta meg a napvilágot. A nápolyi Poveri di Gesù Cristo konzervatóriumban folytatott zenei tanulmányokat, Gaetano Greco keze alatt. Tanulmányai befejezése után San Severo herceg nápolyi karmestere lett. 1725-ben kinevezték az Alessandro Scarlatti halálával megüresedő királyi ének- és zenekar vezetőjévé. Ezt az állást öt évvel később bekövetkezett haláláig betöltötte.

Zenei pályája zenés komédiák szerzőjeként indult, de ezekből a darabokból csak egy maradt az utókorra. A Le Zite’n galera 1722-ben került bemutatásra. A darab külsőleg az opera seria formáját követi, de az áriák részben a népies canzone stílusában íródtak. A recitativók Pergolesi és a későbbi opera buffa parlando-stílusára mutatnak előre. Vinci zenés komédiáinak nagy közönsége volt, ez tekintélyt kölcsönzött, a sokáig alacsonyabbnak tartott műfajnak.

Vinci azonban nemcsak mint zenés komédiák, hanem mint opera seriák szerzője is nagy hírnévre tett szert. Operáinak a száma meghaladja az ötvenet, de írt egyházzenei műveket, serenatákat, oratóriumokat is. Misererejének óriási híre volt Itália-szerte, akárcsak La morte d’Abele című oratóriumának. Önálló operái mellett közreműködött számos más szerző, többek között Alessandro Scarlatti, egyes színpadi műveinek az elkészítésében.

Vígoperáiban kibővíti időben a formai szerkezetek tendenciáját, az együttesek gyakran túlsúlyba kerülnek az áriák rovására, ezzel gyakorlatilag a későbbi opera buffa formáját előlegezi meg. Vokális dallamainak vezetése hangszeres jellegű, ez Alessadro Scarlattihoz közelíti művészetét.

Operái

• Le doje lettere (1719)
• Lo cecato fauzo (1719)
• Lo scagno (1720)
• Lo scassone (1720)
• Lo Barone di Trocchia (1721)
• Don Ciccio (1721)
• Li zite 'ngalera (1722)
• La festa di Bacco (1722)
• Publio Cornelio Scipione (1722)
• Lo castiello sacchiato (1722)
• Lo labberinto (1723)
• Semiramide (1723)
• Partenope (1723)
• Silla dittatore (1723)
• Farnace (1724)
• La mogliera fedele (1724)
• Turno Aricino (1724)
• Ifigenia in Tauride (1725)
• La Rosmira fedele (1725)
• Il trionfo di Camilla (1725)
• Elpidia (1725)
• L'Astianatte (1725)
• Didone abbandonata (1726)
• Siroe, Re di Persia (1726)
• L'asteria (1726)
• Ernelinda (1726)
• Gismondo, Re di Polonia (1727)
• La caduta dei Decemviri (1727)
• Catone in Utica (1728)
• Medo (1728)
• Flavio Anicio Olibrio (1728)
• La Semiramide riconosciuta (1729)
• Alessandro nell'Indie (1729)
• Farnace (1729)
• La Contesa dei Numi (1729)
• Massiminiano (1729)
• Artaserse (1730)

Jegyzetek

Források

• Gerhard Dietel: Zenetörténet évszámokban, I. A 2. századtól 1800, Springer kiadó, 1996 362. o.
• G. Lise-E. Rescigno: A 18. századi opera Scarlattitól Mozartig, Zeneműkiadó, Budapest, 1978, 26–27. o.
• Szalóczy Péter: Elfeledett zeneszerzők, Typotex, Budapest, 2007, 98. o.
• Az angol wikipédia megfelelő szócikke